Nyolcadik nap, pèntek

Ahogy kiléptünk a szállásról, gyakorlatilag rögtön a Camino útvonalán találtuk magunkat. Az első jelzőkő nem is hagyott sok időt a gondolkodásra. 64,5 kilométer Santiago de Compostela. Furcsa érzés volt ránézni. Napok óta csak fogy a szám, és most már tényleg érezni, hogy közeledik a cél.

Pontevedra belvárosában már nyitva volt a gyönyörű Basílica de Santa María la Mayor. Éppen felújítják, de szerencsére be lehetett menni. Elcsendesedtünk néhány percre, majd kaptunk egy pecsétet is. A várost elhagyva átkeltünk a több száz éves Ponte do Burgo kőhídján, majd lassan ismét elnyelt minket az erdő. Rengeteg zarándok volt az úton. Többen is ránk mosolyogtak. „Hello! Tegnap is találkoztunk!” Persze nem magyarul. Néhány nap után már ismerős arcok vesznek körül. Nem tudod a másik nevét, azt sem, honnan jött, de amikor újra összefuttok, olyan érzés, mintha egy régi ismerőssel találkoznál. Útközben ismét ott ült a zenélő bácsi. Tavaly is ugyanitt játszott. Idén is. Mellette mindig hosszú sor áll azokból, akik szeretnének egy különleges pecsétet. Nekünk most nem volt rá szükségünk, ezért csak mosolyogtunk egyet, integettünk neki, és mentünk tovább. Az út végig ismerős volt számomra. Dragi már rám is szólt, hogy ne mondjam el előre, mi következik. Pedig tudtam, hogy mindjárt jön az emelkedő, utána az erdő, a poros rész, aztán a virágpor. És pontosan így is történt. A virágpor azonban most Dragit nem kímélte. Vagy fél órán keresztül megállás nélkül tüsszögött. Bevette a gyógyszerét, szerencsére gyorsan elmúlt.

Közben a meleg is egyre durvább lett. A vizünk természetesen megint egy olyan szakaszon fogyott el, ahol kilométereken át sem bolt, sem falu nem volt. Szerencsére forrásból akadt bőven. Többön nagy betűkkel ott állt: „Nem ivóvíz.” Egy hete ezt magyarázom Draginak. Az ilyen kutakat el kell engedni. Találtunk egy forrást, amin semmilyen figyelmeztetés nem volt. Jól teleittam magam, még le is öntöttem a fejemet, hogy egy kicsit lehűtsem magam. Erre egyszer csak Dragi odajött hozzám egy táblával a kezében mosolyogva.

„Nem ivóvíz.”

Valaki egyszerűen leszedte a táblát, és bedobta a forrás mögé. Na, mondom, ez remek. Eleinte nem is volt semmi baj. Körülbelül egy órával később megálltunk vizet venni, amikor hirtelen olyan görcs állt a hasamba, hogy alig bírtam kiegyenesedni. Megérkezett a hányinger is. Több zarándok is odajött megkérdezni, jól vagyok-e. Valószínűleg az arcom mindent elárult. Leültünk egy időre. Nagyjából egy óra múlva pedig, ahogy jött, úgy el is múlt az egész. Gyorsan megittam egy jéghideg palack vizet, elköszöntem a házi kakastól, akit a képek között is láthattok, és folytattuk az utat. Nem telt el sok idő, és már meg is érkeztünk Caldas de Reisbe. Most egy teljes lakást sikerült foglalnunk. Van külön hálószoba, konyha és még mosógép is. Gyorsan kimostunk, elszaladtunk a boltba, aztán jöhetett a korai vacsora. Ma nem hajtottuk túl magunkat. 21,2 kilométer került a lábunkba. Santiago pedig már csak 43,7 kilométerre van. Most már tényleg olyan érzés, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülünk hozzá.

Kilencedik nap, szombat

A nap, amit csak túlélni akartunk

Dragi természetesen meg akarta nézni az argentin meccset, így későn feküdtünk le. Mintha ez még nem lett volna elég, az utcán hajnalig ment az ünneplés, így túlzás nélkül mondhatom, hogy alig aludtunk valamit. Reggel emiatt a szokásosnál jóval később indultunk. Már akkor tudtam, hogy ebből baj lesz. Három napja ide is megérkezett az a hőség, amiről otthon mindenki beszél. Reggel tízkor már úgy tűzött a nap, hogy liter számra locsoltuk magunkra a vizet. Minden kutat és forrást kihasználtunk, persze most már nagyon figyeltünk a táblákra.

Mielőtt elhagytuk Caldas de Reist, elsétáltunk a híres meleg vizű források mellett, amelyekről a város a nevét is kapta. Betértünk a Iglesia de Santo Tomás Becket templomba is. Kaptunk egy pecsétet, aztán nekivágtunk a napnak.

Ez a nap maga volt a pokol.

Dög meleg, rengeteg emelkedő, és az aszfalt, ami szerintem simán lehetett hatvan, hetven fokos. Érezni lehetett, ahogy ontja magából a meleget. Azt hiszem, szinte minden faluban megálltunk. Egy hideg ital, egy kis árnyék, feltöltöttük a kulacsokat, aztán mentünk tovább. Csak mentünk és mentünk. Valahogy mégis olyan érzésünk volt, mintha alig haladnánk. Ez volt az első nap, amikor maga az út sem tudott igazán megfogni. Nem voltak különösebben látványos városok, sem olyan tájak, amelyek miatt újra és újra előkerült volna a fényképezőgép. Poros utak, emelkedők, aszfalt és a hőség. Ez maradt meg erről a napról. Végül megérkeztünk Padrónba. Leültünk egy árnyékos padra, elővettem a telefonomat, és elkezdtem szállást keresni. Most egyszer mi is lehetünk szerencsések. A lefoglalt szállás gyakorlatilag ott volt előttünk pár lépésre. Gyors bejelentkezés, egy jó hideg zuhany, és máris sokkal szebbnek tűnt a világ. Ma a hőség miatt csak 18,7 km mentünk. Holnapra pontosan 25 kilométer maradt. Ennyi választ el minket Santiago de Compostelától. Furcsa érzés. Egyszerre várom is a végét, és közben egyáltalán nem szeretném, hogy vége legyen mert nagyon jó Dragival 0-24-ben lenni. Ha szeretnétek még támogatni a Szív Bajnokai Alapítványt, ezt holnapig még megtehetitek a „Camino” közleménnyel. Holnap érkezik az utolsó Camino beszámoló. Bírjátok ki .

Mi már látjuk a célt. Már érezzük, hogy közel van. Holnap pedig megtesszük az utolsó lépéseket.

Dragi&Zsolti