Hatodik nap, szerda

Ma Baionából indultunk tovább, és már reggel tudtuk, hogy estére Vigóba érkezünk. Bevallom, nem vártam különösebben ezt a napot, de a reggel pont olyan volt, amilyennek egy Camino-reggelnek lennie kell: még nem tűzött a nap, a hátizsák a helyén volt, Dragi ment előttem, én pedig néztem, mennyit változott egy hét alatt. Egy hete még minden új volt neki, ma már teljesen természetesen kereste a következő sárga nyilat és a pecsételős helyeket.

Talán még nem meséltem róla, de minden zarándoknak van egy Credentiálja, vagyis egy zarándok útlevele, amibe útközben gyűjtjük a pecséteket. Olyasmi, mint egy út közbeni emlékkönyv: minden pecsét azt jelenti, hogy itt jártam, ezt a napot is végigcsináltam. Draginak különösen tetszett ez az egész, szinte minden megállónál ő nyomta bele a pecsétet. Az óceán ma is csodálatos volt. A hőség viszont egyre jobban diktált nekünk, úgyhogy amikor megláttunk egy strandzuhanyt, az elsőnél még csak kezet mostunk. A másodiknál már bevizeztük a fejünket. A harmadiknál ruhástól és hátizsákostól beálltunk a víz alá. Az emberek mosolyogtak rajtunk. Mi pedig rajtuk. Mert abban a pillanatban senki nem élvezte jobban azt a hideg vizet, mint mi zarándokok.

Ahogy közeledtünk Vigóhoz, egyre több lett az ember, megteltek a strandok, mi pedig ugyanabban a negyven foknak érződő melegben baktattunk tovább.

Vigóba érve a bevásárlást gyorsan letudtuk a helyi madaras Teszkóban, aztán már csak egyetlen célunk maradt: levenni a hátizsákot és pihenni. Holnap újra útra kelünk. Ma 26 km-t mentünk, így Santiago még egy picivel több mint 100 km-re van. Santiago minden nappal közelebb kerül, mi pedig minden nappal egy újabb közös történettel leszünk gazdagabbak.

Hetedik nap, csütörtök

Ma pontosan egy hete indultunk el a Caminón. Furcsa érzés. Egy hete még izgultunk, hogy minden megvan-e a hátizsákban. Vajon bírni fogjuk? Nem lesz túl meleg? Nem lesz túl nehéz? Ma reggel pedig már csak kb 102 kilométer választott el minket Santiagótól.

A tegnapi 26 kilométer után megfogadtuk, hogy ma tovább alszunk. Ez egészen addig működött, amíg Dragi jó korán ki nem pattant az ágyból. Így aztán hanar felvettük a hátizsákot.

Kiléptünk a szállás ajtaján, és ott volt előttünk az első sárga nyíl. Pont ott, ahol előző este elköszöntünk tőle. Mintha egész éjjel ránk várt volna. Vigo lassan mögöttünk maradt. Pár kilométerrel később pedig valami hiányozni kezdett. Az óceán. Napokig ott volt mellettünk. Hallottuk a hullámokat, éreztük a sós levegőt, néha csak megálltunk és néztük. Most pedig egyszer csak csend lett. Előttünk erdők, patakok, régi kőhidak, keskeny ösvények és Galícia.

Valahol az erdőben találkoztunk két magyar zarándokkal. Köszöntünk egymásnak. Aztán ment mindenki tovább. Lehet, hogy már nem is találkozunk. Mégis jó volt. Egész nap ugyanazokkal a zarándokokkal futottunk össze. Hol mi előztünk, hol minket előztek meg. Valaki megállt vizet tölteni, mi mentünk tovább. A következő faluban megint együtt ültünk egy padon. A Caminon valahogy senki sem idegen.

Redondelába érve megálltunk egy pillanatra. Pont akkor robogott el a fejünk felett a vonat. Tavaly is tátott szájjal néztem. Idén Dragi nézte ugyanígy. Mosolyogtam. Most már ő is gyűjti azokat az emlékeket, amelyeket én tavaly. A hegyek ma nem kíméltek minket. Vagyis engem. Dragi úgy ment felfelé, mintha boltba menne. Egyszer hátranézett, és azt mondta: „Tati… szerintem azért bírom ennyire, mert még fiatal vagyok.” Erre nehéz mit mondani. Az utolsó kilométerekre már megérkezett a nyár is. Az óceán messze maradt mögöttünk, eltűnt a hűvös levegő, a nap pedig úgy döntött, hogy mostantól mindent belead. Az utolsó öt kilométeren már alig beszélgettünk. Nem azért, mert összevesztünk. Hanem mert mindkettőnk fejében ugyanaz járt. Csak érjünk oda. Volt olyan pillanat, amikor már nem Pontevedrát kerestem. Csak a következő árnyékot. A következő korty vizet. A következő lépést. És valahogy mindig lett még egy. Aztán egyszer csak ott volt a város. Leültünk. Levettük a hátizsákot. Egymásra néztünk. 37.9 kilométer. Az idei leghosszabb napunk. Nem azért mentünk ennyit, mert szerettünk volna. A szállások döntöttek helyettünk mert erre gyorsan fogynak, hiszen sokan vagyunk. De megcsináltuk.

Bevallom, ma Dragi erősebb volt. És ezt apaként kimondani egyáltalán nem fáj. Sőt. Jó érzés. Mert pontosan ezért vágtunk bele ebbe az egészbe. Hogy egyszer majd ő vigyen engem is előre. Amikor lefekvés előtt ránéztem a Camino app-ra, már csak 64,5 kilométert mutatott. Egy hete még elképzelhetetlennek tűnt. Most pedig már szinte látjuk a végét. És közben egyre többször jut eszembe, hogy nem is akarom, hogy vége legyen. Mert egyszer elfogynak a sárga nyilak. Elfogynak a kilométerek.

Hazamegyünk. De ezek a közös napok, amikor csak ő, én és az út léteztünk, velünk maradnak.

Örökre.

Dragi&Zsolti